No, nem parlamentiek, csak az egyetemi diákválasztásokról gondoltam írok valamit és mutatok pár képet, mert olyan hőfokon zajlottak, ahogy otthon talán sosem. Emlékszem, az ELTÉ-n, anglisztikán inkább csak arra akartak valahogy rábeszélni, hogy valakire azért mégiscsak szavazzunk, hogy legyen HÖK… Hát itt, a Jordán Egyetemen viszont minden felfordult. Az első dolog, amit észrevettünk, hogy hirtelen az egész egyetem tele lett irtózatos mennyiségű plakátokkal. A fasorok közé széles ragasztószalagokat húztak, és arra kerültek a plakátok a különböző pártokkal és jelöltekkel, egyik a másik után véges-végig. Aztán nap mint nap ahogy órák után a kantinba mentünk választási beszédekbe ütköztünk az egyetem “főterén” az óratorony alatt. Megtelt a tér diákokkal és hangszóróba mondták a beszédeket, skandálásokat, a jelölteket nyakba véve hordták végig az egyetemi kampusz útjain.

Egyszerre tartották az egyetemi és kari szintű választásokat és egyetemi szinten négy nagy párt is volt, ami számomra nagyon érdekes volt, hogy ennyire szervezett egy “csak egyetemi” választás. Itt ez amúgy nem csak belügy, az országos lapok is megírják, kintre is hatással van az eredmény, úgy tudom, van amelyik párt támogatást is kap kintről például a kampányt erősítve (amit egyébként zsebből fizetnek a benti pártok). Érdekes lehet, hogy mi mentén állnak fel ezek a pártok, már csak azért is, mert ahhoz képest hogy egyetemi ügyeket fognak intézni, számomra szokatlanul politikai alapokon határozzák meg magukat. Van egy jordán nemzeti párt, egy palesztín nemzeti párt (az ország kábé fele palesztín menekült vagy annak utódja, a párt neve amúgy ‘Awda vagyis “Visszatérés” mármint a palesztinek visszatérési joga Palesztínába), van egy muszlim vallási párt és egy nagyjából baloldali, újító, reformpárt.

Aztán eljött a választások napja. Az első furcsaság az volt, hogy a mindig tárva-nyitva lévő kapuk most le voltak lakatolva, és csak az elektromos forgóajtókon lehetett bejutni a kampuszra, ami csak érvényes diákigazolványt érzékelve enged be. Az arab beszélgetőtársam, aki villamosmérnöknek tanul, azt javasolta nekem, hogy tanítás után a legjobban teszem, ha gyorsan hazamegyek és nem maradok a választásokra, mert benne van a pakliban, hogy összetűzések lesznek, volt már ilyen korábbi években. Így tehát úgy döntöttem, hogy fényképezőgépet ragadok és maradok lőni nektek pár képet. No, nem kerestem én a bajt, dehogy, csak hogy amúgy milyen hangulat lesz, milyen egy választás. És nem bántam meg :D

Az egész kampuszon mászkáltam összevissza, és ahogy telt az idő, főleg mikor elkezdtek szavazatokat számolni, egyre több skandáló, várakozó, néptáncoló (dabke), vonuló csapattal lett tele az egész egyetem. Amúgy nagyon jó hangulata volt az egésznek és semmi baj nem történt, hála Istennek. A képek talán többet mondanak, mint ahogy el tudnám mesélni… Kicsit inkább olyan volt, mintha egy focimeccsen lettem volna, legalábbis így képzelem, hogy ott milyen lehet. Mindenki szurkol a maga csapatának, és skandálnak, és a pártok jelképeit viselik… voltak akik rózsákat osztogattak, azt is sokaknál lehetett látni.

Az viszont nagyon furcsa volt, hogy itt mennyire családokban, (törzsekben), helyi közösségekben gondolkodnak. (És ez azt hiszem a parlamenti választásokra is igaz.) Az, hogy ki honnan jön, melyik városból, melyik törzsből, az sokkal nagyobb súllyal esik latba a választásnál, mint hogy mi a programja. Valójában a közösségeket kell megnyerni egy sikeres kampánnyal, és jó helyről kell képviselőket választani. Ki a karaki (Karak egy közép-jordániai város), ki a szalti (Szalt innen kicsit északabbra egy kisváros), ki melyik törzsbe, családba tartozik. Furcsa látni, hogy ez itt még most is mennyire meghatározó.

Azt hiszem ez volt a legkalandosabb napunk a héten. Reggel felszálltunk egy buszra, és elmentünk az En Gedi oázisba. Ahogy távolodtunk Jeruzsálemtől, úgy lett egyre sivatagosabb a vidék. De pásztorkunyhókat még ott is láttunk, ahol már semmi fű nem volt. Vajon mit esznek ott a kecskék?

Az oázis kapujában rögtön farkasszemet nézhettünk egy fokföldi szirtiborzzal. Hát én még sosem láttam ilyet!

Olyan volt az egész hely, mint valami mesében. Például mint abban a mesében, amit annyiszor elmeséltettünk apáékkal a diavetítőn, Az egér és az oroszlán-ban. (Bár arra Jeruzsálem falai és pálmafái is emlékeztettek, főleg a holdfényben..)

Szóval ez egy nemzeti park volt igazából, ahol a pénztárnál egy magyar srác ült, amin akkor már nem igazán lepődtünk meg, meglepően sok a magyar arrafelé.

Oázis... Mint a Rejtő Jenő regényekben. Amerre folyik a patak, ott nőnek a növények (sok helyen nádalagutakon keresztül vezetett az út), ahol meg nem, ott kősivatag van. És a víz sok helyen medencét vájt magának a sziklába, ami kiválóan alkalmas akár februárban is egy fürdésre.

Először nem tudtam, hogy itt akkor most mi van? Nem erkölcstelen ha fürdőruhában vagyunk (főleg én, mint nő)? Nem fog nekem esni senki? De itt mintha elvágták volna ezt a dolgot. De ez mondjuk Jeruzsálemben, meg Tel Avivban is egészen más. Itt meg a turisták uralják a közerkölcsöt. Vagy nem uralják...

Szóval simán nekivetkőztünk, mert irtó meleg volt. Le is égett mindkettőnk figyelemreméltó orra, ahogy felmásztunk mezítláb a hegyre, hogy megnézzük felülről a Holt-tengert.

Aztán gondoltuk, hogy megnézzük közelről is, és lemegyünk egy közeli strandra.

Elindultunk az út mentén fürdőruhában és bakancsban, mint az igazi hippik valami autentikus road movie-ban. De ahol a strand bejárata lett volna, ott ki volt írva, hogy gyalogosoknak tilos a bemenet, és le volt zárva kerítéssel az egész. Gondoltuk, hogy elindulunk visszafelé, és megpróbálunk a pálmafákon keresztül valahogy bejutni. De ahogy letértünk az útról az jutott eszembe, hogy ez itt nagyon para. Ki tudja mikor lépek rá egy taposóaknára ezen a halott pálmafákkal teli területen. Nagyon ilyen háborúsújtotta területnek nézett ki.

Aztán ott is beleütköztünk egy kerítésbe és lemondtunk az egészről. Hát akkor lehet, hogy nem fogok soha életemben a Holt-tengerben fürödni... Annyi baj legyen. Tényleg nem tudtam emiatt csalódott lenni. Annyi irtó érdekes dolgot láttam-tapasztaltam már azokban a napokban!

Aztán a buszmegállóban összefutottunk két igazi hippinek kinéző arccal, akik azt mondták, hogy ja, ők bementek ott ahol tilos. Ja, jó, őket nem lőtték le, akkor mi is bemegyünk. De azért tényleg nem semmi adrenalin egy olyan országban tilosban járni, ahol fogalmam sincs, hogy mi járhat ezért... De valahogy nagyon szeretem ezt az érzést.

És egy olyan utópisztikus helyre jutottunk! Merthogy a strandot elmosta egy árvíz (ezen a vidéken nagyon ritka az eső, de ha esik, akkor semmi nincs ami megfogja..), ezért volt lezárva. Durván halott pálmafák, elhagyott gyerekpapucsok, hippitanyává alakított vízimentős házikó, teleszemetelt strand és ami nagy kár, hogy zuhanyzó sem volt. (Így hazafelé végig mart minket a só. Na az is egy élmény.)

Hát a Holt-tenger az nem semmi. Az olyan mint valami hatalom. Hogy jó vagy rossz-e azt nem tudom, de ott van és uralkodik. Nincs benne semmi élőlény, fenntart, de közben szétmar, még belefulladni sem lehet. A felszínénél mélyebbre kerülni képtelenség. És ugye ez a Föld legmélyebb szárazföldi pontja. És a túlparton már Jordánia.

A parton még megettünk a pitáink és humuszunk utolsó morzsáit, aztán indultunk vissza Jeruzsálembe. A zuhanyzó városába.

Hogy is szokták mondani? A cikket változatás és szerkesztés nélkül közöljük és a benne foglaltak nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk véleményét... :p Jeruzsálemről írni sosem egyszerű, kérjük tisztelt olvasóinkat, mindent próbáljanak jól érteni. :D Sarcasm detection included. Szerk.

***

A harmadik napon Jeruzsálemben maradtunk, bejártuk az Óvárost. Bóklásztunk a kis utcákon, megnéztük a kihagyhatatlan és ismeretlenebb helyeket. Bár engem az emberek érdekelnek azt hiszem a legjobban. És ebben a városban irtó sok az érdekes ember!

Szent Sír-templom. Ahol éppen tüntettek valami adóemelés ellen, ezért tele volt kamerákkal a tér, a templom meg turisákkal. Elvileg itt van Jézus sírjának a helye, illetve a Golgota is. Ugyanazon az épületen belül. Oké a Golgota egy emelettel feljebb... Nem tudom, nekem nagyon nem jött át, hogy ez az a hely. És mondjuk a Via Dolorosával (keresztút) ugyanígy voltam. Mondjuk a sírnak még egy másik lehetséges helye is van, jóval arrébb. De ez a templomon belül egy márványkocka, ami körül turisták állnak sorba. Bálinttal egymástól függetlenül a Kába-kőre asszociáltunk róla.

Siratófal. Hmm.. Hát az kemény. És ez átjött. Úgy látszik nekem ezek a falak ütnek igazán.. Délután amúgy voltunk az Izrael Múzeumban, ahol láttuk többek között (nem semmik az izraeli képzőművészek!) Jeruzsálem Jézus korabeli makettjét Heródes templomával.

Hát ebből az egészből csak a nyugati fal maradt meg, ahol most a zsidók (férfiak és nők elválasztva) imádkoznak, hajlonganak és imacetliket dugdosnak a repedésekbe.

A fal másik felén pedig a Sziklamecset található, ahová Ők vallási okokból be sem mehetnek, mert a Szentek szentjébe ugye nem léphetnek be... Megint azt éreztem, hogy én ezen a helyen több helyre bejuthatok, mint azok akik itt laknak.

Az épület körülötti óriási téren, meg a kert útjain is fel van rajzolva mindenhová az imaszőnyegek iránya. Meg tele van még a tér mosakodóhelyekkel, ahol az ima előtt lábat, kezet, arcot tudnak mosni a muszlimok. Sajnos be nem jutottunk, meg imát sem láttunk, mert olyankor bezár az egész hely. Amit teljesen meg tudok érteni amúgy. Nekik a péntek a szent napjuk, és aznap alig fértünk be a város kapuján, olyan tömeg igyekezett a mecsetbe. Ja, ez érdekes még, hogy milyen egy olyan városnak az élete, ahol három világvallásnak van a központi helye. Mindegyiknek mások a vallási törvényei. És mondjuk a közigazgatást, vagy a nyitvatartást hogy befolyásolja. Például; a muszlimoknak a péntek, a zsidóknak a szombat, a keresztényeknek a vasárnap a szent napjuk. A hétvége mégis csak egy napból, a szombatból áll.

Aztán felmásztunk a falra, és körbejártuk a várost. A jeruzsálemiek főleg a házaikban, meg a tetőkön élik az életüket, mert az utcák nagyon szűkek, tele bazárokkal és turistákkal, terek meg szinte egyáltalán nincsenek.

És a falról néztünk végig ahogy egy félreesőbb építési területen négy húsz év körüli katona falhoz állít és megmotoz két náluk alig pár évvel fiatalabb srácot... Hétköznapi.

Este még kinéztünk a piacra. Hát az nem semmi! Színek, formák, illatok, és szagok persze, mert mindent kiöntenek az utcára..

Meg persze belefutottunk a Purimot (perzsa népirtásból való megmenekülés Eszter könyvében) ünneplő tömegbe. A teljesen ízléstelen jelmezekbe öltözött fiatalokba és öregekbe és a hippibuszon csárdásozó, izraeli zászlót lengető, meg imaszíjjal ugrálókötelező zsidókba. Három napig ünnepelték éppen akkor a zsidó nép megmenekülését, és mondták is, hogy a Purim végére hullafáradtra bulizzák magukat. Ja, merthogy az is bekerült a vallási kötelezettségek közé, hogy ilyenkor úgy le kell inni magukat, hogy ne emlékezzenek arra, hogy ki akarta kiirtani őket, és ki megmenteni!

Zsidók. Katonák. Sebek felett repkedő legyek. Só. Meleg. Fény. Purim. Gépfegyver csövét szopogató kisfiú. Árusok. Falak. Árnyék. Büdös. Illatok. Kettősség. Konzervativizmus. Liberalizmus. Vallások.

Életemben másodszor repültem, először egyedül. Angoltudás nélkül. Hát majdnem a szarajevói gépre szálltam, de aztán csak sikerült eljutnom Tel Avivba. Ahol jól kikérdeztek a Bálintról. Mit tanul, hol alszunk (fogalmam sem volt a hostel nevéről), mit fogunk megnézni, van-e még más ismerősünk itt.. Végül csak beengedtek az országba.

A reptéren rögtön hozzánk szegődött egy tanácstalan magyar család, a buszpályaudvaron meg még egy helyi nő a fiával. Bálint tiszta idegenvezető lett, mentünk utána, mint egy kis csapat.

Már itt lett pár első benyomásom az országról. Irtó meleg volt, pálmafák, gépfegyveres fiatalok, mindenhol biztonsági ellenőrzés, koldus az utcán, akinek a sebei felett repkednek a legyek... Meg találkoztunk egy rabbinak tanuló magyar sráccal is, aki, amikor a velünk levő magyar nő kezet akart neki nyújtani úgy ugrott hátra, mint aki halálra rémült. Aztán ötször bocsánatot kért, hogy ne haragudjunk, de ő nem érhet nőhöz.

Felszálltunk egy buszra (mondjuk azt a buszpályaudvart én soha nem találtam volna meg, úgy el volt rejtve egy kínai áruházban), átmentünk Jeruzsálembe.

Jeruzsálemben amivel először szembesültem, az a rengeteg zsidó volt. Rendesen zsidónak öltözött zsidók. Gyerekek-felnőttek ugyanúgy. Bicikliző zsidók, akik után repked a pajesz, meg az imaszíj. Utcán reppelő zsidó hvcs-k.

Megkerestük a szállásunkat, ami az óvárosban volt, konkrétan egy árusokkal megtömött szűk utcácskából (sikátorból) nyílt az ajtónk.

És akármilyen szűk az utca, és akárhány lépcső van rajta, egy traktor akkor is le tud jönni.

A hostelben rögtön összefutottunk egy gyanús (beszívott?) alakkal. Koedukált szobában aludtunk, úgyhogy először egy kicsit beparáztunk, de aztán első este már vele nem találkoztunk. Sőt németek, lengyelek, meg magyarok voltak főleg a szobában.

Az első napot csak nézelődéssel töltöttük. Beültünk a belvárosba sörözni, beszélgettünk. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire turistának.

Másnap elmentünk Betlehembe. Ami nagyon közel van, de már palesztin területen. (Útközben megakadt a tekintetem egy gépfegyver alkatrészt szopogató kisfiún...) Ott egy taxis rögtön próbált rólunk leakasztani egy kis pénzt. Nagyon kifinomult módszere volt.. Beültünk a taxijába, és amíg „bemelegedett a motor”, addig előadta az idegenvezetési ajánlatait. Amikor mondtuk, hogy nem kérjük, köszönjük, akkor simán kitett minket a taxiból. Nem akarta, hogy a következő körről lemaradjon.

Persze elmentünk az ilyen „alap helyekre”, a Születés templomába (számomra egy giccsáradat ami ott van, és sehogy sem jön össze semmilyen istállóval, meg jászollal, viszont a kapu az érdekes, amin csak meghajolva lehet bemenni, olyan kicsi...), meg a kápolnához, ahol elvileg Mária megszoptatta Jézust. (A szent túrót sajnos nem találtuk meg..)

Ettünk shaormát, ami a gyroshoz hasonlít a legjobban, csak sokkal jobb. Meg bevásároltunk, itt sokkal olcsóbb volt minden, mint Jeruzsálemben.

De. Ha egy dolgot kellene mondanom Betlehemről, az biztosan a fal lenne. Az Izrael és Palesztina között húzódó 8 méter magas fal. Én most szembesültem igazán az itteni helyzettel. Voltunk egy kiállításon is, ami elmagyarázza az egészet... Hogy ők nem mehetnek át. Mi meg igen. Bálint készített is a Sziklamecsetről, meg még pár helyről képeket a palesztin barátainak, a nevükkel a sarokban, hogy legalább úgy lássák a szülőföldjüket... Meg a vallási központjukat... És a fal tele is van graffitikkel (Banksy graffitik, síró szabadságszobor, virágcsokrot dobó terrorista, Jézus a kereszten, „It’s all doublethink”, szögesdróttal ugrálókötelező kislány...) meg palesztin fiatalok történeteivel, hogy hogyan korlátozták őket a szabadságukban, meg a Nemzetközi Emberi Jogok megszegett pontjaival. Nagyon durva... És rosszul éreztem magam attól, hogy én kb. mint katasztrófaturista vagyok itt, pedig itt tenni kéne valamit! Nem tudom mit, mert átmegyek a határon - mert hát én átmehetek - és a másik oldalt is meg tudom érteni...

Folyt. köv. :)

Ő itt Al-Iszkandariyya. Születési nevén Alexandria, és hogy ebbe a névbe az arabok mit láttak bele, az egy vicces momentum az arab nyelv történetében... Az "al" ugyanis a határozott névelő, és sok arab név, köztük helynév kezdődik így. Hogy az eredeti név erre nem gondolt, az nyilvánvaló, ezért megmosolyogtató volt először szembesülni ezzel.

Al-Iszkandariyya szereti a vizet. Ez előny, hiszen a Földközi-tenger partján él. És hát, tudjátok, milyen a Földközi tenger... csupa utazó, meg kereskedő, meg hódítók nagy flottákkal, három kontinens találkozása és hát ez érezhető is. Alexandria is sokkal európaibb, mint például Kairó, meglátni az építészetben, az ételekben, az emberekben, a szokásokban.... Cukrászdákban... :D

A városközpont egy hosszú öbölpart mentén fekszik, a part pedig tele van sétáló és beszélgető emberekkel és horgászokkal. Tulajdonképpen ez az egyiptomiaknak afféle üdülőváros, ahova a nyári hőségben szeretnek leutazni. Olyankor nagyon tele lehet, de mikor én voltam, egész csendes volt (persze Kairóhoz képest :p ). Az emberek is mások, sokkal rendesebbek, nyugodtabbak, és itt még megvan az az arabos önzetlenség és nagylelkűség meg nyitottság, amit Kairóban annyira hiányoltam. Itt megint embernek és nem egy két lábon járó európai pénztárcának éreztem magam. És a tengerpart tényleg nagyon szép.

 Alexandria, az alapítójának közismert szerénységén túl a régi világítótornyáról és a könyvtáráról híres. Bár egyik sem áll már az eredetiek közül, azért a hagyományt továbbvitték, és most itt található a világ legnagyobb olvasótermével büszkélkedő könyvtár. És némi keresgélés után még a magyar szekciót is megtaláltam benne, igaz, főként fordításokban. De azért így is elég menő...

 És persze - mint oly sokakat - Al-Iszkandariyyát is meglátogatták a rómaiak. És még oly sokan mások. Ami érdekes - és ezt Egyiptomban máshogy is így tapasztaltam, még ha egy adott kor vagy civilizáció, vagy akár vallás kultúrális emlékeit és tárgyi vagy építészeti vagy akármilyen más lenyomatát látogatja meg az ember, jellemzően valami kevert dolgot talál, a különböző hagyományok és művészetek és gondolatok, hitek keveredését. A rómaiakra amúgy is jellemző volt, hogy a meghódított kultúrák isteneit nem tagadta, hanem igyekezett a támogatásukat megnyerni magának, és felvette őket a római istenek panteonjába. Így hát itt sem váratlan, hogy a római emlékeket szfinxek őrzik...

Hát Alexandriáról és Egyiptomról most ennyit, hamarosan viszont megint vendégszerzőt várok a blogra, úgyhogy ne menjetek messzire! ;)

Hát szóval az úgy volt, hogy Karácsony másnapján levizsgáztam és egész januárban szünetünk volt az egyetemen. Így hát ki-ki megtalálta a maga módját, hogy hogyan tegye hasznossá ezt az időt. Sanyiék Ománban jártak, én pedig nekiindultam Egyiptomnak. Az első terv az volt, hogy leutazom Jordánia déli részébe és útba ejtve Petrát végül áthajózom majd Aqabából a Vörös-tenger egyiptomi partjára, de erről végül letettem, mert a hajóútról borzalmasakat írtak minden szempontból. B-tervként mehettem volna közvetlen busszal Ammánból Kairóba elvileg,, de ez mind a valószínűleg többszörös (és Izraelt érintő) határátkelések miatt nem lett volna praktikus, másrészt a Sínai-félsziget sem túl biztonságos, és végül erről is letettem. Maradt hát az egyszerű de unalmas C-terv: repülővel.

Most az általános benyomásaimról és Kairóról fogok írni, később tervezek majd egy folytatást Alexandriáról, ami nagyon más volt és ott is töltöttem pár napot. Szóval, már a repülőről lehetett látni, milyen sokan élhetnek itt egy helyen összezsúfolva, az átlag házak is vannak vagy 15 emeletesek és rengeteg van belőlük. Csak Kairóban nagyságrendileg húszmillió ember él, azaz ebben az egy városban kétszer annyi, mint egész Magyarországon. Ami azért elég durva. Nagy is a tömeg mindenhol, szinte állandóak a dugók, minden tele van autókkal, taxikkal, buszokkal, kisbuszokkal. Az úton való átkelés alapjait már Ammánban volt alkalmam elsajátítani, de itt új szintre kellett fejlesztenem: négy-öt sávos utakon itt már úgy kelnek át az emberek, hogy mindig csak egy sávot haladnak, aztán várnak a következő lyukra két autó között, míg előttük, mögöttük megy a forgalom. Néhol azért vannak lámpák is, amiket ki lehet várni, meg egy helyen aluljáró is volt a túloldalra (civilizáció!), illetve van három-négy metróvonal is!

Sok szembeszökő különbség van még rögtön Jordánia után. Az egyik első a víz! Mivel Jordániában praktikusan nincs normális folyó, Dunához szokott lelkem örvendezett amikor megláttam a Nílust. Végre egy tisztességes folyó! Még szigetek is vannak rajta meg minden, mellette szépen kiépített kertek, sétány, a szigetekre és a túlpartra tekintélyes és rendesen megépített szép hidak, a vízen mindenféle hagyományos és modern hajók... És a víz jelenléte mindenhol érződik, ahol épp nem ház vagy utca van, ott rendesen nő mindenféle fű, fa, bokor, vannak virágok, úgy általában nem egy sivatagra épült város.

 Ami viszont sokkal kellemetlenebb különbség volt Jordániához képest, azok számomra az emberek voltak Kairóban sajnos. Akik éltek már hosszabb ideig Egyiptomban azt mondták, hogy az egyiptomiak rendes emberek, és minden bizonnyal így is van. Biztos itt is 10 emberből 9 nagyon rendes. A probléma csak az, hogy Kairóban a turista helyeken főleg, pont azzal a maradék eggyel lehet leginkább összefutni, aki számára nem éreztem, hogy bármi más lennék, mint egy járkáló pénztárca, akinek nincs fogalma a helyi viszonyokról és a helyi árakról. A kairói napjaim beértek egy intenzív asszertivitás tanfolyammal, és naivitás leépítő kúrával, csak a tanulópénz, mind szó szerint, mind az emberekbe vetett bizalmat illetve sokkal magasabb volt, mint szerettem volna.

Egyiptomban minden nagyon olcsó (ha helyi vagy), és minden bizonnyal nehéz hatékonyan pénzt keresni, ezért még meg is értem, hogy mondjuk a hivatalos helyeken drágábban adják a jegyeket, pláne, hogy ez náluk is így van. Ami viszont néha nagyon hervasztó volt az a folytonos csúsztatás és manipulálás, ami a nem hivatalos helyeken ment. De azt is meg kell jegyeznem, hogy Alexandriában már sokkal jobb volt a helyzet például. Kairóban akikkel mégis tudtam kicsit együtt lenni és beszélgetni anélkül, hogy ki akartak volna használni, azok főleg a külföldi turisták voltak (egy este például felcsaptam önkéntes idegenvezetőnek és megmutattam két spanyol utazónak, amit én már ismertem, illetve beszélgettem hollandokkal, asszem németekkel és egy jemeni sráccal), meg vannak még önkéntesek, kopt templomban és mecsetekben, illetve találkoztam egy barátom barátjával, aki indonéz, de az arab világ egyik legrégibb és legnagyobb presztízsű egyetemén, az al-Azharon tanul itt. Szóval azért akadtak itt is, ott is rendes emberek. Meg helyi gyerekek, akik fotózkodni akartak, persze. :p

Hogy a pozitívumokhoz visszatérjek, Kairónak lenyűgöző építészete van, (megint csak, különösen Ammán után). Mind a mecsetek, a paloták, a kormányzati épületek, bankok, múzeumok, tornyok, de még a lakóházak is sokszor rendesen meg vannak építve, nem csak hogy használhatóak legyenek, hanem, hogy nézni is lehessen rajtuk mit. És van miből meríteni, Egyiptom mindig is fontos központ volt és több mint ötezer éves államisága alatt jónéhányan jártak itt és hagyták itt többek közt az építészeti hatásaikat - ókori egyiptomiak, koptok, görögök-rómaiak és az iszlám kor építészei. Szóval van mit nézni, amíg bírja a szem.

 Az én kedvenc épületem viszont egy egészen különleges, a földbe süllyesztett torony volt, a Nilométer, amelynek a közepén egy magas vízmérő oszlop volt, és a Nílus vizét beengedve lehetett mérni az aktuális vízszintet. Most nem engedik be a folyót, viszont oldalt le lehet ereszkedni körben a régi kőlépcsőkön, ha az embernek van hozzá mersze. Szédülősöknek nem ajánlom, mert korlát, az nincs... Mintha Móriába vagy valami hasonló fantasy helyre ereszkedne le az ember. És természetesen gyönyörűen van megépítve ez is.

 Ami még eszembe jutott, hogy óriási szerencsém volt, épp mikor a spanyoloknak mutattam az El-Huszejn mecsetet, amiben Mohamed unokája, Huszejn sírja van, akkor volt a rifái szúfi rend nagy ünnepe, a névadó sejk emlékére. Szóval épp szúfi csoportokba futottunk bele, többe is, a mecsetben, voltak, akik ugráltak és kántáltak, voltak akik épp valószínűleg megemlékezés szertartáshoz gyülekeztek, voltak akik épp Koránt olvastak vagy tanítást hallgattak. Huszejn sírjához is bejutottam, de elég hamar kijöttem, mert nagy volt a tömeg. Az ajtónál befelé kenyeret osztottak, azt nem tudtam meg, pontosan miért. Maga a sír el van kerítve (az iszlám tudtommal nemigen támogat semmiféle sírkultuszt, no de azért a Próféta mindenki által tisztelt unokáját még sem lehet kitenni a mecsetből).

 Még rengeteget lehetne mesélni Kairóról és Egyiptomról, de sosem érnénk a végére. Még igyekszem mihamarabb írni Alexandriáról is, ami teljesen más hangulatú volt, meg persze pár általános dologról, mint például az étkezés, a higiénia meg a szervezettség (hiánya) az országban. Zárásként viszont hadd búcsúzzak egy kötelezően meglátogatandó kisebb egyiptomi síremlék képével. Addig is, legyetek jók és kövérek! ;)

ו כי חסד חפצתי ולא זבח ודעת אלהים מעלות

إِنِّي أُرِيدُ رَحْمَةً لاَ ذَبِيحَةً وَمَعْرِفَةَ اللَّهِ أَكْثَرَ مِنْ مُحْرَقَاتٍ.

Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot,
és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.

Azt mondják, nagyon jól időzítettünk. Pont a Trump előtti hétvégén látogattam ugyanis Izraelbe és Palesztínába. Ebben a mondatban máris két ellentmondásos dolgot írtam: 1) érdekes dolog pont így Karácsony előtt, hogy kihez mérjük az időszámításunkat... 2) azzal, hogy Izraelt és Palesztínát írtam, valószínűleg kapásból sikerült mindenkit megsértenem, aki beállt valamelyik oldalra. A Szentföld megnevezés rengeteg sztereotípiát hozna működésbe és pontos sem lenne épp, hiszen itt Jordániában is vannak az ószövetségi és jézusi történetnek szent helyei.

Rengeteg nagyon különböző és zavarba hozó élmény ért mind az izraeli, mind a palesztín területeken. Jerikóban, Jeruzsálemben és Betlehemben voltam, de sehol sem túl sokat. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnék az egész élményről úgy írni, hogy semmi ne vesszen el belőle, és ugyanazt az összetett érzést adjam át, amit én megéltem, és ha lehet kicsit zavarba hozzak mindenkit. Ugyanakkor attól is tartok, hogy ha mindent leírok, amit gondolok, beengednek-e még később a határon? (És igen, tervezek még oda látogatni.) Bölcsebb lenne-e akkor megírni mindent, mikor hazamegyek? De nem sunyiság-e hallgatni, főleg most, amikor a fél világ Jeruzsálemről beszél? És én lennék-e az egyetlen, és a legjobban megfosztva a jogaimtól, ha kitiltanának?

Ezzel a bejegyzéssel a komplexebb megértést és ezáltal a párbeszédet szeretném szolgálni, nem a lehető legelfogulatlanabb, hanem a lehető leginkább mindenkivel együtt érző módon. Az esetleg ezt a bejegyzést olvasó határőrnek pedig üzenem, hogy please, hear me out, I am a peace-loving human being, do not punish me for my perspective!

A dolgok megítélését rátok bízom, ki-ki értelmezze a lehető legkevesebb előítélettel. Én csak a listát közlöm az egyes tételek darabszámával:

A határon

ellenőrző pont (1)

jordán határ (1): útlevélellenőrzés, kilépési adó, szivárványhártya-felvétel, a legtöbb légy egy WC-ben díj szerencsés elnyerője

buszút az izraeli határhoz (~10 perc)

izraeli határ (1): biztonsági ellenőrzés, barátságtalan kérdések (4-5), civil ruhás katonák, fegyverek, csoportos ellenőrzés, véletlenszerű random ellenőrzés, további kérdések, pecsét helyett külön vízum, pontosan addig a napig, amit mondtunk

különleges légkör és nem tudom, pontosan miért (1)

busz Jerikóba (1)

palesztín határ: útlevél és vízumellenőrzés, igazolást kaptunk

jerikói rendőrség: ahol a busz megállt, itt leszálláskor elvették a palesztín határőrök igazolását

Jerikó

taxis aki föl akar szedni (3<)

taxis, aki követ, kiszáll és elmagyarázza merre menjünk (1)

minimalista hostel nagyon kedves házigazdákkal (1)

német turisták, akik sörözni indulnak a városba a legnagyobb természetességgel (3)

a legjobb falafel szendvics valaha (2)

ajándék tea (1)

biciklisták (~10)

keresztény iskola és templom

taxi a közeli főúthoz (~20 perc)

busz: katonák (~50%), fegyverek (1 puska/katona), nemek arány a katonáknál (~50-50%)

Jeruzsálem

fák!!! (sok)

nyugat-európai szintű és stílusú város

tisztaság (Ammán után szinte elképzelhetetlen)

kutyakaka a tisztaság közepén (Ammán után szinte elképzelhetetlen)

csövesek (Ammán után szinte elképzelhetetlen)

villamos (Ammán után szinte elképzelhetetlen)

normális, esztétikus építészet (mindenhol, bármerre nézel)

kocsmák (sok)

európai pékáru

hidzsáb nélküli nők (szinte mindenki)

hosszú pajesz (2/férfi)

kipa (1/férfi)

óváros (4 negyed): szűk utcák, sikátorok, árusok, drága ételek, szuvenír minden mennyiségben, zarándokok, turisták, Guns&Moses póló, Via Dolorosa, Siratófal, éneklő-táncoló hajlongó zsidók, shabbat üzemmódban levő biztonsági ellenőrzés, Szent Sír templom, a szent sírban töltött idő (~8mp), Sziklamecset (oda sajnos nem jutottam el most)

Kultúrált, koedukált hostel, kedves szállásadók

elegendő víz

Holokauszt múzeum (1)

Radnóti Miklós notesze (1)

Betlehem

masszív betonfal ellenőrzőponttal (1)

az érkezőkön összevesző taxisok (4-5)

a falhoz elénk jövő couchsurfinges srác (1) megj.: muszlim, de az alkohol nem gond

sörözőben a srác apja, beszélt nyelvek (~5)

Születés temploma, felekezetei (3), sor a barlanghoz (3 óra)

karácsonyi fények gyújtása, beszédek, énekek

palesztín arab katonák (akiknek nagyon örültem, van aki megvéd minket egy nagy tömegünnepélyen)

váratlan lehetőség kinn aludni a sivatagban (1)

tevék (6-7)

felborult dzsip a semmi közepén (1)

tábortűz, sütögetés, teázás, borozás, vízipipa

arab beszélgetés a helyiekkel, meglepődés hogy mennyire nem radikálisok (tudom, nem reprezentatív, de mégis)

hajnali napfelkeltenézés a Holt-tenger fölött

hangulatos, de hihetetlenül lepukkant és igénytelen garázsszállás

spórolj a vízzel!

(Sanyi erre utólag azt mondta, hogy nem baj, Betlehem amúgy is arról híres, hogy itt fontos emberek minősíthetetlen helyeken szálltak meg...)

palesztín-párti graffitik a betonfalon (~50)

kifüggesztett ENSZ Alapvető Emberi Jogok cikkelyek, amik át vannak hágva (~15)

a világ legrondább kilátásával rendelkező étterme (Banksy) (a falra néz)

palesztín történelmi múzeum (1)

művészeti galéria (1)

búcsúvacsora (1)

És míg főleg Jeruzsálemben is szabadabbnak éreztem magam bizonyos szempontokból, mint itt, beszélni például kevésbé éreztem szabadnak magam, pláne arabul megszólalni. Ammánba visszaérve hirtelen minden olyan otthonosnak, megszokottnak és egyszerűnek tűnt. Közben pedig azt hiszem főleg a Holokauszt múzeumban valamit az izraeli illetve a cionista gondolkodásból is megértettem, de az egész utazás eredményeként most már a palesztín barátaimat is sokkal jobban megértem, azt hiszem, hogy miről beszélnek.

Minél több szempontot látsz, minél többekkel érzel együtt, annál kevésbé vagy hajlandó ítélkezni bárki felett. Ennyi kaotikus tragédia közepében egyedül az irgalmasság és a szeretet érződik értelmes reakciónak. Vajon a Mindentudó és Mindenkivel Együttérző miért nem dönti el az egészet ebbe vagy abba az irányba?... Vajon nem az ítélkezésből, hanem egy jászolból születik béke végre?...

Már-már elv lett nálam, hogy nem szeretek emberekről írni. Ennek sok oka van, és mégis mindig van valaki, aki maga mögé utasítja az összes okot, akiről mesélni kell. Hát ez egy ilyen arab sztori. Váratlan, meglepő és épp ezért nagyon ideillik.

Szóval az úgy volt, hogy egyetemi barátokkal mentünk egy csütörtök este, a hétvége kezdetén egy arab reggae koncertre, mert hát olyanon még nem voltam soha, meg azt se tudom, mi az a reggae, szóval nincs mentség: ki kell próbálni! Namost ez mind szép és jó, és a zene is nagyon bejött, de mikor az ember csütörtök éjjel haza próbál jutni a belvárosból, komoly akadályokba ütközik. Itt ugyanis, ahogy ez újra és újra előkerül, nem igazán van szervezett tömegközlekedés. Ehhez képest a BKV minden hibájával együtt egy megvalósult városi csoda. Itt néhol kisbuszok járnak, amikkel utazni mindig egy élmény, illetve a város tele van (aránylag) olcsó taxikkal és itt ez számít tömegközlekedésnek. Sokszor nem kisebb élménnyel ezek is. Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, hogy a helyi sztorik jelentős százaléka itt a közlekedésből adódik. (Arányosan, mint otthon az ivós sztorik... Hát kellett valamivel kompenzálni, mégse lehet történetek nélkül maradni! :p )

De éjjel már nem járnak buszok, és taxit se nagyon láttam, ahogy próbáltam valami csomóponthoz sétálni több szerencséért. És ekkor mintha taxi lenne, megállt egy autó. Itt sokan csinálják ezt, és némi bizonytalankodás után megegyeztünk a fuvarban. Egy idegen kocsijába beülni??? Éjjel? Idegenben? Most próbálom elképzelni, mit gondoltok, mennyire vagyok naiv, vagy vakmerő... De itt más mint otthon. Itt meg merem csinálni. És bár kicsit én is átgondoltam, mennyire volt ez jó döntés, mikor nem a szokásos főúton indultunk az egyetem felé, hanem kisebb elkerülőutakon, hegynek föl, völgybe le... Közben viszont egész jót beszélgettünk. Annyira, hogy a végén a "sofőr", Gassan nem is fogadta el az előre megbeszélt menetdíjat, hanem azt mondta, hogy majd meg akarja mutatni nekem az országot. Hát, élve és egyben hazajutottam, és útközben szereztem egy barátot.

Azóta találkoztunk többször, bár Gassan is igazán arab: ha valamit megbeszélünk, azt nem kell biztosra venni, viszont néha meg egész váratlanul keres, hogy épp ráér, tudunk-e találkozni? Meg itt (és ebben Sanyi is megerősített) sokszor annyi a program, hogy végigautózzuk a várost és közben beszélgetünk, ez is ilyen helyi dolog, ami valahol érthető is, mert sok látnivaló nincs, de a város hangulata elég különleges.

Az egyik arab erény, ami már az iszlám előtt is meghatározó és fontos volt, a vendéglátás. És mivel a család is nagyon fontos, múlt hétvégén abban a szerencsében volt részem, hogy Gassan révén betekintést nyerhettem egy arab otthonba és családba. Ráadásul az ország, és a társadalom egy másik arcába. Míg az egyetem itt egy kis falu a városon belül, egy biztonságos burok, ahol nem éri akkora kultúrsokk az európai látogatót, sem környezetre, sem gondolkodásra nézve, addig most nagyon máshova jutottam el. Gassanék kinn laknak egy kis településen a szomszéd nagyvároson, Zarqán túl. Már Zarqa is jóval szegényebb hely, mint a főváros, főleg amit én láttam belőle (pedig hát azért itt is sok elég szegény ember és szegényes környék van), de az ő falujuk még szegényebb. Textilgyárak vannak ott, és az utca tele van indiai, nepáli, bangladeshi bevándorlókkal, akik a gyárakban dolgoznak. Gassan mesélte, hogy régen ő is dolgozott az öccsével az egyik helyen, egy sógyárban, ahol a teherautókat rakták meg a sózsákokkal. És ha egy kis sérülés is volt a kezükön, a só nagyon csúnyán felmarta mindig.

A falu kábé egy órára van Ammántól, ahol Gassan általában dolgozik. Szerelő amúgy, benzinkutakon szokott karbantartást végezni, ha jól értettem. Ilyen módon fél Ammánt ismeri, mert egyik helyről a másikra jár, és mindenhol megismeri az ott dolgozókat is. Amúgy is nagyon szociálisak voltunk, egy csomó helyen megálltunk, beköszönni, beszélgetni pár mondatot az ismerősökkel. (Mármint Gassan. Engem mindenki csak ugyanarról faggatott: honnan jöttem, hol tanulok, mihez szeretnék kezdeni majd, cserkesz vagyok-e... Vidéken ritkaság az európai, de cserkeszeket már láttak; és hát szőke haj, kék szem: ő bizony cserkesz!) Útközben Awwadot is felszedtük, Gassan öccsét, meg a bátyjával és az anyjával is találkoztam, mikor odaértünk hozzájuk. Esti program: mártogatós vacsora, sok-sok jó cukros tea, beszélgetés, befutó barátok. Itt nagyon sokat adnak a szociális hálóra (persze ők nem így mondják). Ha éhes vagy, és nincs otthon kaja, átmész a barátodhoz, és ott kapsz. Ha nekik van. Itt is többen összegyűltek enni, beszélgetni, és ebbe csöppentem bele én is. Hideg volt, homályos, mivel az egyetlen villany elég rossz helyen is volt és nem is volt túl erős, illetve épp a fűtés sem működött. Néhány régi szekrény, padlószőnyeg, a fal mellett matrac, és párnák. A "nappali szoba", egyben "ebédlő", szék, asztal nincs. Minek?

Amíg Gassannal voltam, kétszer is elért minket az imaidő. Egyszer útközben - megálltunk egy fura helyen, ahol egy kis szoba tele volt kétoldalt telefonfülkékkel, mert hát mindenkinek nem lehet telefonja, ugyebár - és Gassan imádkozott. Imaszőnyeg persze volt, a "telefonboltos" embernek is kellett, és azt el lehetett kérni. (Meg persze jóban is voltak.) Másodjára pedig náluk otthon, az evés után ketten felálltak egymás mellé és imádkoztak. Aztán folytattuk tovább a teázást-beszélgetést, mintha semmi furcsa nem történt volna, ahogy valójában nem is történt.

Este Gassan még visszahozott a városba, na persze nem csak engem, útközben még volt egy ismerőse, akit összeszedtünk. Meg kell tanulnom a nyelvjárást, mert kábé egy szót sem értek belőle, amikor beszélnek. Azt hiszem, be kéne iratkoznom az iskolán túl egy nyelvjárás tanfolyamra. In sha Allah.

Az utóbbi hetekben nemigen hagytam el Ammánt (As-Szalt városkában voltam csak, egyszer), ellenben azt hiszem belaktam a délutánjaimat mindenféle külön programmal. Ezekből gondoltam egy kis válogatást a teljesség igénye nélkül. Szóval mit is lehet tenni Ammánban?

Néptáncolni! – A Nyelvközpont mindenféle "klubokat" szervez a hét négy napján, ebből az első, amire járok a Dabke (دبكة), a helyi néptánc, illetve ha pontos akarok lenni, akkor mi a Tajjára (طيّارة) nevű palesztín változatot tanuljuk. Ez egy többnyire egy sorban táncolt dabke, fiúk és lányok vegyesen és kézenfogva táncolják a legtöbb részét. Nem túl bonyolult vagy nehéz, nagyrészt szökkenésekből áll, meg néha számolni kell, hogy mikor mi jön, meg figyelni az arabul bekiáltott instrukciókra. (Hasonlóan mint mikor a moldvai kecskésben bekiabálják, hogy: "előre, csak előre!") Rólunk egyelőre (hál'Istennek) nincs felvétel, de így kell elképzelni:

Amúgy a magyar néptáncot sem hanyagoltam el teljesen, nemrég tartottam prezentációt az osztálynak Magyarországról (miközben rájöttem, hogy nálunk mennyi víz van! Duna-Tisza, tiszta jólét!), és hát a végén csak a néphagyományok, népművészetek kerültek elő, én meg előkapartam minden létező emlékem a kalotaszegi legényesről és addig gyakoroltam, amíg előadható nem lett, frappáns zárásként. (Valaki meg live streamelte, és azóta volt, hogy teljesen ismeretlenek a suliból azzal kezdenek, ha találkozunk, hogy látták a táncot... :p) Meg azon gondolkodom, hogy kéne tartani egy moldvai táncházat vagy tanítást. Az igen mókás lenne. Hát a néptánc ennyi. De mit is lehet még tenni?...

Kalligráfolni! – azaz kalligráfiát, arab szépírást tanulni. A másik "klub", aminek kitartó tagja vagyok az arab kalligráfia. Ez itt nagyon patinás és nagy presztízsű művészeti forma, egyrészt, mert az arab írás gyönyörű és nagy teret ad a művészi variálásnak, másrészt valószínűleg azért, mert az iszlámban nagy jelentősége van az írásnak a Korán arab nyelvű megőrzése miatt, illetve a díszítésben. Mivel az emberábrázolást tiltja a vallás, helyette a bonyolult geometrikus díszítések (például az arabeszk) és a kalligráfia fejlődött ki és vette át a díszítő szerepet. Szóval én is elkezdtem megtanulgatni, mert nagyon menő, és eddig a hétből két fajtába, a ruk'ába és a neszkh-be fogtunk bele.

Itt tartok most. A vonalas füzetben betűk ruk'a stílusban, felette a lapon már mondatkezdemény neszkh-ben. "Én tanulok..." (Talán páran felismeritek a füzetben a nún [ن] betűt jobboldalt alulról a harmadik sorban, amit sokan profilképként tettek ki, hogy a szélsőségesek keresztényüldözésére hívják fel a figyelmet. Szerencsére Jordániában ettől nem kell tartani.) Ha megyek haza, akarok vinni pár ehhez való tollat, a rendeléseket kéretik időben leadni! ;) Hát, a kalligráfia ennyi. De mit is lehet még tenni?

Énekelni! – Most vasárnap egy nagy rendezvény volt az egyetemen a Nyelvközpont tanulóinak és válogatott vendégeknek, köztük az egyetem igazgatójának, és arra készültünk egy alkalmi énekléssel egy arab népdallal, amit az egyik tanár az ikonikus arab pengetős hangszerrel az 'úddal kísért, (ez olyasmi mint nálunk a koboz), illetve jött egy diák a zenei tanszékről tablán dobolni. Őszintén, az egész fellépés végül számomra kicsit kínos volt, mert nagy volt a szervezetlenség, és míg mindenki másnak kerítettek népviseletet a fellépéshez, én ott maradtam hétköznapi ruhában... :p Ezért nem is kutatok most felvétel után, de akit érdekel, hogy mit énekeltünk, meghallgathatja egy másik hangszerelésben, itt. Hát, az éneklés ennyi. De mit lehet még?

Beszélgetni! – Egyrészt van egy "language partner" program az iskolában, ami kábé arról szól, hogy a helyiek tanítanak arabul, mi pedig őket külföldiül. Leginkább angolul. Ezen túl van egy beszélgetőkör is a korábbi klubokhoz hasonlóan, azon eddig egyszer voltam, és bár nagyon érdekes volt, nem annyira beszélgettünk, inkább mesélt a tanár, akkor épp a kávé szerepéről és funkcióiról az arab hagyományban. Aztán a végén megkérdezett, hogy nálunk van-e hasonló, és akkor asszem jól leírtam magam a szemében... Meséltem ugyanis a jó magyar szokásról, miszerint a vendéget pálinkával fogadjuk... :p Hát, ő kérdezte! :D

Amúgy persze kávéztunk is az órán (itt nagyon megy a kultúrába integrált gyakorlati oktatás), és mutatott egy nagyon érdekes kávétörős hagyományt, ahol a kézi kávétörést viszik művészi szintre:

És bár a lista közel sem volt kimerítő, mára ezzel el is köszönök. Legyetek jók és kövérek!

Másnap meg - és ezzel még a helyi külföldi egyetemisták tiszteletét is kivívtam - egyedül buszoztam be a városba, ami azért megér egy misét, meg pár mondatot. A turisták, külföldiek itt inkább taxiznak, egyrészt a város teli van taxival, másrészt sokkal gyorsabb, és rögtön jön. A buszhoz kell egy kis helyismeret, bátorság de főleg türelem. Buszt kb 10p-negyedóránként látni, szóval nem túl sűrű, és ha fogsz is egyet, lehet, hogy másfelé megy. Ahogy Bálint mesélte családi vállalkozás lehet a nagyja, a busz akkor indul, ha már elég embert sikerül összegyűjteni. Van tehát egy sofőr és egy "terelgetős és pénzbeszedős" emberke, srác, aki tereli a népet és beszedi a pénzt. A buszt le lehet inteni, és meg is áll bárhol, ha kéred. Nő mellé férfi nem ülhet, ilyenkor addig sakkoznak, amig mindenki "jól ül". A viteldíj 35-45kurus, (100 kurus (piaszter) egy dínár, egy dínár 360Ft), úgyh a busz olcsó, ha kivárod és helyi, úgyh jól meg is néznek, ha felszáll rá egy turista. Én reggel kaptam a Bálinttól pár tanácsot, egy kis papírra angolul és arabul felírva pár helyet, úgyh fel voltam szerelve, intettem is le buszt és még valaki a buszból értette is, hogy hová akarok menni, lobogtattam az egydínárost, de nem kellett neki - és már ugrottunk is neki a forgalomnak, sofőr lábbal a gázon, kézzel a dudán, srác meg beszedve a kurusokat, kezeivel és zsebeivel "itt a piros, hol a pirost" játszva. Engem meg kétszer néztek meg: hátul ültem, úgyh az egész busz hátranézett: egyszer, hogy akkor menjek előre fizetni, egyszer meg, hogy akkor most nem szállok le..? Kellett volna.. el is vitt a busz vmi alagútba, amit nem ismertem, de kisebb tájékozódás után irányba is vettem a citadellát. Ennyit a buszokról. :-)

A citadella egy elég központi magaslata a városnak, itt ősi romok és egy Herkules templom maradványi láthatóak és szép kilátás a városra, lőttem is pár fotót.

Majd irány az óváros, bele a forgatagba, szeretem az ilyen valahol a szuvenír shop és a bolhapiac közötti történeteket, vettem is pár dolgot, majd ettem egy jó gyrost és buszozás haza! Aznap már csak aludtam...

Sisha, kávé, busz, gyros, miről nem beszéltem még... ja igen! A kaja. Humusz - sokszor jó olajos - kenyér, saláta, falafel, csirke, krumpli, padlizsánkrém.. kb ilyeneket kipróbáltam, ami most hirtelen eszembe jutott. Ettünk Jemeni étterembe, na ott, pl ülve lehetett enni, és ez a tunkolás zseniális, meg a nagy lepény-kenyerek. Sztem így kéne mindent enni: kézzel. Ezentúl csak tunkolni fogok :-) és - bár azt nem a helyiektől tanultam - megint tettem egy érdeklődő lépést a vegetarianizmus felé.

Jemeni étteremben :-)

Utolsó Amman-i este. Még behallatszik a müezzin hangja, vásároltam pár zsömlét, almát az útra, lassan bepakolás. Alma és füge rágcsálás. Szerintem kimegyünk még sétálni egyet, eszünk valami vacsorafélét, elszívunk egy sishát és búcsú.

- Ó Zarándok, állj meg egy szóra! Mondd meg nekem, mit jelent az, hogy végtelen?

- A Végtelenről - fiam - csak egy dolgot tudsz: azt, hogy Szeret téged.