Kingával (vendégíró) - Ein Gedi & Holt-tenger

Azt hiszem ez volt a legkalandosabb napunk a héten. Reggel felszálltunk egy buszra, és elmentünk az En Gedi oázisba. Ahogy távolodtunk Jeruzsálemtől, úgy lett egyre sivatagosabb a vidék. De pásztorkunyhókat még ott is láttunk, ahol már semmi fű nem volt. Vajon mit esznek ott a kecskék?

Az oázis kapujában rögtön farkasszemet nézhettünk egy fokföldi szirtiborzzal. Hát én még sosem láttam ilyet!

Olyan volt az egész hely, mint valami mesében. Például mint abban a mesében, amit annyiszor elmeséltettünk apáékkal a diavetítőn, Az egér és az oroszlán-ban. (Bár arra Jeruzsálem falai és pálmafái is emlékeztettek, főleg a holdfényben..)

Szóval ez egy nemzeti park volt igazából, ahol a pénztárnál egy magyar srác ült, amin akkor már nem igazán lepődtünk meg, meglepően sok a magyar arrafelé.

Oázis... Mint a Rejtő Jenő regényekben. Amerre folyik a patak, ott nőnek a növények (sok helyen nádalagutakon keresztül vezetett az út), ahol meg nem, ott kősivatag van. És a víz sok helyen medencét vájt magának a sziklába, ami kiválóan alkalmas akár februárban is egy fürdésre.

Először nem tudtam, hogy itt akkor most mi van? Nem erkölcstelen ha fürdőruhában vagyunk (főleg én, mint nő)? Nem fog nekem esni senki? De itt mintha elvágták volna ezt a dolgot. De ez mondjuk Jeruzsálemben, meg Tel Avivban is egészen más. Itt meg a turisták uralják a közerkölcsöt. Vagy nem uralják...

Szóval simán nekivetkőztünk, mert irtó meleg volt. Le is égett mindkettőnk figyelemreméltó orra, ahogy felmásztunk mezítláb a hegyre, hogy megnézzük felülről a Holt-tengert.

Aztán gondoltuk, hogy megnézzük közelről is, és lemegyünk egy közeli strandra.

Elindultunk az út mentén fürdőruhában és bakancsban, mint az igazi hippik valami autentikus road movie-ban. De ahol a strand bejárata lett volna, ott ki volt írva, hogy gyalogosoknak tilos a bemenet, és le volt zárva kerítéssel az egész. Gondoltuk, hogy elindulunk visszafelé, és megpróbálunk a pálmafákon keresztül valahogy bejutni. De ahogy letértünk az útról az jutott eszembe, hogy ez itt nagyon para. Ki tudja mikor lépek rá egy taposóaknára ezen a halott pálmafákkal teli területen. Nagyon ilyen háborúsújtotta területnek nézett ki.

Aztán ott is beleütköztünk egy kerítésbe és lemondtunk az egészről. Hát akkor lehet, hogy nem fogok soha életemben a Holt-tengerben fürödni... Annyi baj legyen. Tényleg nem tudtam emiatt csalódott lenni. Annyi irtó érdekes dolgot láttam-tapasztaltam már azokban a napokban!

Aztán a buszmegállóban összefutottunk két igazi hippinek kinéző arccal, akik azt mondták, hogy ja, ők bementek ott ahol tilos. Ja, jó, őket nem lőtték le, akkor mi is bemegyünk. De azért tényleg nem semmi adrenalin egy olyan országban tilosban járni, ahol fogalmam sincs, hogy mi járhat ezért... De valahogy nagyon szeretem ezt az érzést.

És egy olyan utópisztikus helyre jutottunk! Merthogy a strandot elmosta egy árvíz (ezen a vidéken nagyon ritka az eső, de ha esik, akkor semmi nincs ami megfogja..), ezért volt lezárva. Durván halott pálmafák, elhagyott gyerekpapucsok, hippitanyává alakított vízimentős házikó, teleszemetelt strand és ami nagy kár, hogy zuhanyzó sem volt. (Így hazafelé végig mart minket a só. Na az is egy élmény.)

Hát a Holt-tenger az nem semmi. Az olyan mint valami hatalom. Hogy jó vagy rossz-e azt nem tudom, de ott van és uralkodik. Nincs benne semmi élőlény, fenntart, de közben szétmar, még belefulladni sem lehet. A felszínénél mélyebbre kerülni képtelenség. És ugye ez a Föld legmélyebb szárazföldi pontja. És a túlparton már Jordánia.

A parton még megettünk a pitáink és humuszunk utolsó morzsáit, aztán indultunk vissza Jeruzsálembe. A zuhanyzó városába.