Egy igazi arab történet
Már-már elv lett nálam, hogy nem szeretek emberekről írni. Ennek sok oka van, és mégis mindig van valaki, aki maga mögé utasítja az összes okot, akiről mesélni kell. Hát ez egy ilyen arab sztori. Váratlan, meglepő és épp ezért nagyon ideillik.
Szóval az úgy volt, hogy egyetemi barátokkal mentünk egy csütörtök este, a hétvége kezdetén egy arab reggae koncertre, mert hát olyanon még nem voltam soha, meg azt se tudom, mi az a reggae, szóval nincs mentség: ki kell próbálni! Namost ez mind szép és jó, és a zene is nagyon bejött, de mikor az ember csütörtök éjjel haza próbál jutni a belvárosból, komoly akadályokba ütközik. Itt ugyanis, ahogy ez újra és újra előkerül, nem igazán van szervezett tömegközlekedés. Ehhez képest a BKV minden hibájával együtt egy megvalósult városi csoda. Itt néhol kisbuszok járnak, amikkel utazni mindig egy élmény, illetve a város tele van (aránylag) olcsó taxikkal és itt ez számít tömegközlekedésnek. Sokszor nem kisebb élménnyel ezek is. Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, hogy a helyi sztorik jelentős százaléka itt a közlekedésből adódik. (Arányosan, mint otthon az ivós sztorik... Hát kellett valamivel kompenzálni, mégse lehet történetek nélkül maradni! :p )
De éjjel már nem járnak buszok, és taxit se nagyon láttam, ahogy próbáltam valami csomóponthoz sétálni több szerencséért. És ekkor mintha taxi lenne, megállt egy autó. Itt sokan csinálják ezt, és némi bizonytalankodás után megegyeztünk a fuvarban. Egy idegen kocsijába beülni??? Éjjel? Idegenben? Most próbálom elképzelni, mit gondoltok, mennyire vagyok naiv, vagy vakmerő... De itt más mint otthon. Itt meg merem csinálni. És bár kicsit én is átgondoltam, mennyire volt ez jó döntés, mikor nem a szokásos főúton indultunk az egyetem felé, hanem kisebb elkerülőutakon, hegynek föl, völgybe le... Közben viszont egész jót beszélgettünk. Annyira, hogy a végén a "sofőr", Gassan nem is fogadta el az előre megbeszélt menetdíjat, hanem azt mondta, hogy majd meg akarja mutatni nekem az országot. Hát, élve és egyben hazajutottam, és útközben szereztem egy barátot.
Azóta találkoztunk többször, bár Gassan is igazán arab: ha valamit megbeszélünk, azt nem kell biztosra venni, viszont néha meg egész váratlanul keres, hogy épp ráér, tudunk-e találkozni? Meg itt (és ebben Sanyi is megerősített) sokszor annyi a program, hogy végigautózzuk a várost és közben beszélgetünk, ez is ilyen helyi dolog, ami valahol érthető is, mert sok látnivaló nincs, de a város hangulata elég különleges.
Az egyik arab erény, ami már az iszlám előtt is meghatározó és fontos volt, a vendéglátás. És mivel a család is nagyon fontos, múlt hétvégén abban a szerencsében volt részem, hogy Gassan révén betekintést nyerhettem egy arab otthonba és családba. Ráadásul az ország, és a társadalom egy másik arcába. Míg az egyetem itt egy kis falu a városon belül, egy biztonságos burok, ahol nem éri akkora kultúrsokk az európai látogatót, sem környezetre, sem gondolkodásra nézve, addig most nagyon máshova jutottam el. Gassanék kinn laknak egy kis településen a szomszéd nagyvároson, Zarqán túl. Már Zarqa is jóval szegényebb hely, mint a főváros, főleg amit én láttam belőle (pedig hát azért itt is sok elég szegény ember és szegényes környék van), de az ő falujuk még szegényebb. Textilgyárak vannak ott, és az utca tele van indiai, nepáli, bangladeshi bevándorlókkal, akik a gyárakban dolgoznak. Gassan mesélte, hogy régen ő is dolgozott az öccsével az egyik helyen, egy sógyárban, ahol a teherautókat rakták meg a sózsákokkal. És ha egy kis sérülés is volt a kezükön, a só nagyon csúnyán felmarta mindig.
A falu kábé egy órára van Ammántól, ahol Gassan általában dolgozik. Szerelő amúgy, benzinkutakon szokott karbantartást végezni, ha jól értettem. Ilyen módon fél Ammánt ismeri, mert egyik helyről a másikra jár, és mindenhol megismeri az ott dolgozókat is. Amúgy is nagyon szociálisak voltunk, egy csomó helyen megálltunk, beköszönni, beszélgetni pár mondatot az ismerősökkel. (Mármint Gassan. Engem mindenki csak ugyanarról faggatott: honnan jöttem, hol tanulok, mihez szeretnék kezdeni majd, cserkesz vagyok-e... Vidéken ritkaság az európai, de cserkeszeket már láttak; és hát szőke haj, kék szem: ő bizony cserkesz!) Útközben Awwadot is felszedtük, Gassan öccsét, meg a bátyjával és az anyjával is találkoztam, mikor odaértünk hozzájuk. Esti program: mártogatós vacsora, sok-sok jó cukros tea, beszélgetés, befutó barátok. Itt nagyon sokat adnak a szociális hálóra (persze ők nem így mondják). Ha éhes vagy, és nincs otthon kaja, átmész a barátodhoz, és ott kapsz. Ha nekik van. Itt is többen összegyűltek enni, beszélgetni, és ebbe csöppentem bele én is. Hideg volt, homályos, mivel az egyetlen villany elég rossz helyen is volt és nem is volt túl erős, illetve épp a fűtés sem működött. Néhány régi szekrény, padlószőnyeg, a fal mellett matrac, és párnák. A "nappali szoba", egyben "ebédlő", szék, asztal nincs. Minek?
Amíg Gassannal voltam, kétszer is elért minket az imaidő. Egyszer útközben - megálltunk egy fura helyen, ahol egy kis szoba tele volt kétoldalt telefonfülkékkel, mert hát mindenkinek nem lehet telefonja, ugyebár - és Gassan imádkozott. Imaszőnyeg persze volt, a "telefonboltos" embernek is kellett, és azt el lehetett kérni. (Meg persze jóban is voltak.) Másodjára pedig náluk otthon, az evés után ketten felálltak egymás mellé és imádkoztak. Aztán folytattuk tovább a teázást-beszélgetést, mintha semmi furcsa nem történt volna, ahogy valójában nem is történt.
Este Gassan még visszahozott a városba, na persze nem csak engem, útközben még volt egy ismerőse, akit összeszedtünk. Meg kell tanulnom a nyelvjárást, mert kábé egy szót sem értek belőle, amikor beszélnek. Azt hiszem, be kéne iratkoznom az iskolán túl egy nyelvjárás tanfolyamra. In sha Allah.